Na erről beszélek!
A tavalyi posvány után idén végre több tucatnyi jó lemez jött ki és baromi nehéz volt választani 10-et közülük. De azért tudtam. Az idei győztes kiléte már 2008-ban sem igazán volt kérdéses számomra, viszont az kifejezetten pozitív tapasztalat, hogy a fél világ egyetért velem.

10. The Prodigy - Invaders Must Die

Érdekes, először meg se akartam hallgatni. Nem vagyok óriási fan, de ez a lemez egyszerűen jó.

9. Julian Plenti - Julian Plenti…Is Skyscraper

Csomóan (köztük Paul Banks) mondják, hogy az Interpolban abszolut nem az énekes a fő agy, hanem Daniel Kessler és Carlos Dangler. Ennek ellenére ez az album abszolut korrekt, majdnemhogy Interpol-színvonalú.

8. Franz Ferdinand - Tonight: Franz Ferdinand

Nem ez a legjobb Franz Ferdinand lemez. Viszont abszolut nem csalódás, mint ahogy az majdnem biztos volt az előző sikereik után. Azért én nem mondanám, hogy radikálisan új irányt vettek (bár a Lucid Dreams azért gyémántkemény, főleg élőben), de a megszokott színvonalat majdnem hozzák.

7. Florence + The Machine: Lungs

Ezen a lemezen 7 db tökéletes pop dal van. Meg 6 jó.

6. Peter Doherty - Grace/Wastelands

Igen, az a Peter Doherty. Én speciel utálom a The Libertines-t, de ezt a lemezt meghallgattatták velem. Már elsőre is elhallgattam, ahogy ez a meg nem értett igénytelenül agyontetováltatott junkie művész sír-rí, de egy idő után még ennél is jobban megtetszett.

5. Röyksopp - Junior

Ezeket meg nem is ismertem, és az agyonmagasztalt régi cuccaik nem jöttek be, de ez a lemez eléggé odavág. Már alig várom a Seniort!

4. Regina Spektor - Far

Hát, a Begin to Hope-pal ő is túlvan azon, hogy most törjön be a köztudatba. Reginát úgy képzelem el, hogy írja folyamatosan a dalokat magában a reggeli kávé és cigaretta mellett valami kis kávézóban New York belvárosában, és ha összegyűlt pár év alatt elég, akkor kiad egy lemezt. Hát most épp összegyűlt elég, ráadásul elég jók is lettek.

3. The Decemberists - Hazards of Love

Hát ezt nem nagyon szerették a kritikusok. Barátaim rágták a fülemet, hogy “hé, kicsurgott (ez milyen jó kifejezés lenne már!! - szerk)pár szám az új lemezről, sztem hallgasd meg elég jó”. Nem hallgattam meg, mert azt mondtam nekik, hogy bármilyen album egyben alkot egy egészet és majd ha az egész kijön meghallgatom. Akkor még nem tudtam, hogy ez egy Rousseau-i misztikus rockopera lesz, amit konceptalbum voltából kifolyólag tényleg semmi értelme darabokban hallgatni. In yo face!

2. Muse - The Resistance

Igazából nem tudom ezzel az albummal mi van. Rohadt nagy hírverés volt körülötte, hogy mennyire impozáns, legjobb cuccokkal vették fel, meg hogy végre egy angol együttes megint betörhet Amerikába. Viszont ez mostanra leült és nem tudom, hogy a lemez beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket. Az egy más kérdés, hogy az év második legjobb albuma, van rajta pár tökéletesen eladható pop/rock dal, egy még a többinél is masszívabb pusztító ősriff, egy Chopin parafrázis, Matt Bellamy franciául, egy R&B dal a furcsa ízlésű lányok tömegeinek, és egy három részes szimfónia. Ha mondjuk egy of Montreal albumra azt mondom, hogy ott minden van, mint a vursliban, akkor a Muse-t minimum Disneylanddel lehet megközelíteni.

1. Animal Collective - Merriweather Post Pavilion

Most ezen mit indokoljak, mindenki szerint ez az év legjobbja és azért mert valóban az. Hívták már Beach Boys-utánzatnak és az amerikai popzene egy új mérföldkövének. Koncerteken már évek óta játszottak számokat erről a lemezről és az új Fall Be Kind EP-ről is, tehát a beavatottaknak már lehetett tudni, hogy ez nagyot fog csapni. Viszont ahogy kijött, és a kritikusok, akik eddig csak itt-ott hallottak egy-két számot ami rajta lehet majd egészként értékelték a lemezt, na úgy elszabadult a pokol. Tényleg nincs rajta egy szám, ami akár közepes lenne, vagy bármilyen szinten bele lehet kötni, a “My Girls”-t mindenki imádja a Brothersport pedig tökéletes lezárása mindennek. Ami miatt jó ez az egész, az az, hogy az Animal Collective még ad ki lemezeket, amik legalább ilyen jók lesznek. Ők nem olyanok, hogy egy idő után elszürkülnek (Modest Mouse?) vagy visszavonulnak az abszolut értelmezhetetlen félzenébe (The Flaming Lips). Mi sem jobb példa erre, mint a Fall Be Kind ahol megint csak régi ötleteket hoztak a stúdióba. Persze Panda Bear egyedül is tud jót csinálni, de igazából akkor jó mikor Avey-vel harmonizálnak és hárman-négyen játsszák a saját számaik végtelenségig kinyújtott és összemosott verzióit.

Év végén mindenhonnan az év lemezei listák ömlenek, szóval a hosszas lista kellős közepén egy kis kikapcsolódás gyanánt leírom az én 10-es listámat az év legjobb albumairól.
Hát ha általánosságban kéne beszélnem erről az évről zenei téren, akkor elég soványka volt szegény. Persze voltak visszatérő valaha volt nagy zenekarok, de kevesen tudtak igazán nagyot villantani, előjöttek izgalmas új bandák, de ők se vitték le az ember fejét, a jelenleg toppon lévő bandák meg adogatták ki lemezeiket, de kevesen tudták túlszárnyalni az áttörő CD-jük színvonalát. Persze számtalan jó lemez született, de könyörgöm, sokkal kevesebb, mint az utóbbi években, és naiv gyermeki reményeim szerint 2009 első két hónapja jobb albumokkal fog minket megörvendeztetni, mint a tavalyi év. Nézzük tehát a listát:

10. The Mars Volta: The Bedlam in Goliath

Na, most ez az a lemez, ami egyik év végi listán sem volt rajta, szerintem érdemtelenül. A progresszív rock újkori képviselői már egy ideje gyártják a nehezen felfogható lemezeiket, és lehet, hogy egyesek nem díjazzák az öt perces instrumentális betéteket, de én igen.

9. My Morning Jacket: Evil Urges

A My Morning Jacket az az együttes, akivel a tipikus magyar zenehallgató a büdös életben soha semmilyen módon nem kerül kapcsolatba. Nem mondom, hogy olyan eszméletlenül nagyot veszít velük, de idén nálam jók voltak egy kilencedik helyre.

8. Flight of the Conchords: Flight of the Conchords

Sose gondoltam, hogy egy humoristaduót fogok valaha is egy top 10-es listára tenni, de most egész egyszerűen oda valók. A lemezeladásokat tekintve igazi sikert meghozó CD-jükön rajta van a legtöbb szám, amiért a Youtube-on milliók nézik meg videóikat, és ami az Új-zélandi párost ezév egyik legnagyobb popkulturális szenzációjává tette.

7. Portishead: Third

A Portishead speciel több, mint 10 évi hallgatás után jött vissza, nem is akármivel. A Third sikerességben ott folytatta ahol abbahagyták, de hangzásban teljesen mással operál. A látszólag random elektronikus zajokra Beth Gibbons olyan hangon érdekel, hogy biztos vagyok benne, hogy a világ 10 legjobb hangú énekesnője közt van jelenleg.

6. MGMT: Oracular Spectacular

Az idei év Klaxons-a New Yorkból jött a földi halandók közé, és volt pofája olyan lemezzel kijönni, amin van vagy négy olyan szám, ami egyrészt újszerű, másrészt barom jó, harmadrészt bármelyik rádióban lemehetne. A CD-t először hallgató halandó csak kapkodja a fejét a sokszínűségen, egyszer olyan mintha David Bowie vagy a Pink Floyd lenne, másszor meg mintha a Bright Eyes.

5. Coldplay: Viva La Vida! or Death and All of His Friends

Bár személy szerinte nekem igazából semmi bajom nem volt az X & Y-al, a Coldplay állítólag elég mélyen volt az után a lemez után. Na ezzel kiláballtak a gödörből, nagyon jó kis lemez a Viva La Vida. Mondjuk nem egy Rush of Blood, de egy előadónak sem lehet minden lemeze legendás.

4. Sigur Rós: Med Sud I Eyrum Vid Spilum Endalaust

A Sigur Rós az a banda, akire ha rákapsz, egyszerűen nem lehet megunni. Lehet mondani, hogy hasonlóak a számok, mint az előző lemezeken, meg hogy nem váltják meg a világot azzal, amit csinálnak, de ezek a dalok egész egyszerűen szépek, és van, hogy csak ez kell.

3. Fleet Foxes: Fleet Foxes

Jöttek, láttak győztek. Hihetetlen sikertörténet ezeké a Seattle-i hippiké, ha messziről nézzük, semmi extrát nem csinálnak, csak leporolják a szüleik régi folk lemezeit, és nepjainkra értelmezik őket, de persze ha figyelmesen meghallgatjuk, hogy mit akarnak mondani, akkor átjön az intim dalok és tábortűzi gitározás zsenialitása.

2. TV on the Radio: Dear Science

Miért kellett a Golden Agenek lennie az első kislemeznek? Így egy hónapos késéssel hallgattam csak meg a lemez többi részét, és esett le az állam azonnal. A legtöbb oldal ezt a lemezt hozza ki az év legjobbjaként, és majdnem teljesen egyetértek. Ez egy olyan lemez, amelyen mindenki talál magának valami szerethetőt, de egyszerűbb, ha megszereti az egészet azonnal, és nem fecsérli az időt ellenállásra.

1. Vampire Weekend: Vampire Weekend

Igen, komolyan gondolom, hogy ez volt az év legjobb lemeze. Ezek a Columbia Universityről frissen kikerült srácok semmi de semmi teljesen újat nem hoztak, de egyszerűen olyan könnyen érthető és mégis századszorra is jó amit csinálnak, hogy azt nagyon kevesen találják el. A lemez minden dala jó valamiben, nincsenek üresjáratok. Lehet mondani, hogy az afrikai dobok meg a harpsichord klisé a popban, de nem biztos hogy érdemes elereszteni a fülünk mellett ezt a lemezt ilyen indokkal.

És akkor nézzünk egy kis kitekintést. Abban viszonylagos egyetértés van a zenei újságírószakmán belül, hogy két lemez kiemelkedett a többi közül idén, ezek a Fleet Foxes és a TV on the Radio lemezei voltak. Végül itt vannak az általam mérvadónak gondolt médiumok év végi listái:

Rolling Stone
NPR hallgatók
Pitchforkmedia
NME
Quart
és végül a hazai pálya SPIN

Artist:    

Arcade Fire

Track:

Neighborhood no. 1 (Tunnels)

Album:

Funeral

Year:

2004

Ha azt mondom, hogy alternatív rock - vagy akár azt is mondhatom, hogy indie rock - akkor mindenkinek Anglia, vagy az USA jut eszébe. De a 2000-es évek után az a feltételezés, hogy csak ezek az országok tudnak a legmagasabb szinten tagokat delegálni az indie rock hírességeinek csarnokába megdőlni látszik. Folyamatosan, és nagy számban jönnek Kanadából is a zenei színtérre újdonságokat hozó, valóban inventív zenekarok. Az utóbbi években olyan bandák törtek ki a fagyos észak fogságából a világ meghódításának igényével, mint a vagy húsztagú Broken Social Scene, a mindent átalakító MSTRKRFT, az Emily Haines vezette Metric, a supergroup The New Pornographers, vagy a legjobb Interpol-klón The Stills. Persze ettől még a leghíresebb közülük a Blender zenei magazin által a jelenkor legjobb kis nagyzenekarnak hívott Arcade Fire.

Az utóbbi megjegyzés rendkívül találó, mivel a Butler-házaspár által alapított zenekar még nem annyira populáris, és talán sohasem lesz, mint például a Killers, viszont átlagosan 11 fős létszámmal elég jól mutatnak a színpadon. A Funerallal a 2000-es évek egyik legjobb első lemezét hozták ki 2004-ben, bár a világ csak 2005-ben eszmélt rá, hogy az évtized egyik meghatározó CD-jével néz farkasszemet. Félreértés ne essen, 2005-ben halomra nyertek mindent a tragikus mégis gyönyörű szerzeményekkel telített sokarcú albummal. A Funeral mindent összegez, ami a műfajaban jó, nyers és energiával telt énekhang, vonós kíséret, elgondolkodtató szövegek és egy nagyon egyben lévő 10 fős zenekar. Ugye mint általában egy ilyen kérdés nélkül fantasztikus első lemez után óriási teher nehezedett a zenekarra; a második albumhoz fűzött elvárások szinte agyonnyomták őket, de a részben Budapesten a Magyar Rádió zenekarával felvett Neon Bible máshogy ugyan, de ott folytatta, ahol a Funeral abbahagyta. Az Arcade Fire eddig nem hibázott, mi pedig csak várunk és várunk, hogy jöjjenek ki az újabb dalok.

A négy tételes, mégis egyenletesen kiváló színvonalú, bár dalonként más és más attitűdű Neighborhood első része, a Tunnels egy igazi kanadai gondolkodású szerelmes dal. A jégkorszak miatt a civilizáció megszűnése utáni történetet mesél el a dal kifejezetten megnyerő és szerethető gyermeki naivitással és nem akármilyen részletességgel. Az éteri zongorafutamok és a hegedű legalább annyira hozzátartozik a hangulathoz, mint a torzított gitár és az erőteljes dob. Így egyszerre van meg a számban a kraft és a finesse, ami az egyik legszebb poszt-apokaliptikus kényszerhippi szerelmesdallá teszi az „Attól az apróságtól, hogy a világ megszűnik, mi még szerethetjük egymást”-attitűd tökélyre vitelével. Tökéletes kezdet egy majdnem tökéletes lemeznek.

Társszerző megjegyzése:

A poptörténetben nagyon nagyon kevés együttes tudta megcsinálni azt, hogy debütáló albumként egy majdnem tökéletes lemezt tesz le az asztalra. Itt pedig egy ilyennel van dolgunk  (ezt bizonyítja a besöpört tonnányi kritikai elismerés és díj) erről bárki meggyőződhet. A Funeral minden magára valamit is adó zenei magazin korszakalkotónak és zseniálisnak nevezi.

 Ami zavarbaejtő a lemezben (és itt át is térnék a nyitó számra) az, hogy baromi őszinte:az  „attól az apróságtól, hogy a világ megszűnik, mi még szerethetjük egymást”-attitűd, ahogy szerzőtársam fogalmaz, épp egy ilyen téma. Bár a szám a ‘Funeral’ című lemezen kapott helyet és lassú is, mégsem szomorú (persze van szomorú szám a lemezen) és hordoz magában egy olyan speciális hangulatot, amit csak az igazán nagyok tudnak. Respect!

U.i.: Amellett, hogy megjegyezném, hogy a pártegység egységes és megbonthatatlan minden kérdésben, nem rejthetem véka alá, azt hogy nekem a kedvenc számom a lemezről a Rebellion (Lies). Hallgassátok meg azt is!

Artist:

Justice

Track:

Phantom

Album:

†

Year:

2007

Franciaországban valamit nagyon tudnak. Nem, nem autókat gyártani, és nem is a csiga leggusztusosabb elkészítésének módját, hanem elektro zenét csinálni. Már a klasszikus francia filmzenék jellegzetes szintetizátorhangjai előrejelezték, hogy itt van könnyűzenei kultúra, amire lehet építeni, és a 90-es években a rock elemeket és egyéb hatásokat jellegzetesen európai hangzássá gyúró francia house (főleg a Daft Punk vezérletével) betört a világ élvonalába. Viszont ez és az ezt alapul vévő műfajok nem álltak meg itt a törzsfejlődésben, és a 2000-es évek is meghozták a maguk új francia szárjait, az Air-t, Bob Sinclair-t, a Cassius-t vagy éppen David Guetta-t. De népszerűségben mindegyikőjüket lehagyta a francia zene új csillagaként tisztelt páros, a Justice.

Mint ahogy elvárható egy hasonszőrű bandától, ők is feldolgozásokkal indultak. Viszont ami már kevésbé elvárható, 2003-ban az első kiadott munkájukkal, a Simian „We Are Your Friends”-ének feldolgozásával meghódították a klubokat és az internetet. A dal valahogy 2006-ra érett meg, amikor a hozzá készült klipp megnyerte az MTV-EMA legjobb video díját. Persze a dal sikere és az ezt követő érdekes feldolgozások (Franz Ferdinand, Fatboy Slim, Britney-Madonna, Death From Above) reflektorfénybe rakták őket, de igazából 2007-es keresztes lemezük, és főleg a D.A.N.C.E. pólómimikri-klippje rakta őket megfelelő helyükre – nem az amerikai keresztény szervezetek támogatotti listájára, hanem a világ elektronikus zenéjének élvonalára gondolok. Ezután 2008-ban is benne voltak az újságban egyrészt a Stress videójának állítólagos botránya miatt, másrészt a Dior 2009-es divatbemutatójára készült laza háttérzene miatt, ami a hasonyszőrű alakulatok csúcsteljesítményével egyenértékű, és tartalmazza a gépzene történetének legelképesztőbb gitárszólóját.

Persze a Phantom se szégyenkezhet, ha rock hangzásról esik szó. mint ahogy az egész lemez, ez a két részben összesen 8 perces szám is erőteljesen felhasználja Xavier de Rosnay és Gaspard Augé heavy metal és egyéb édeklődését. Egy alapvetően dances szám, markáns már-már funky-s basszussal és egy érdekes effekt-szólóval az első rész közepén. A lemez egészére jellemző karcos hangzás és mégis megfogható számok azt érik el, hogy a vérmes minimál-techno-mániások pont annyira rajonghatnak a zenekarért, mint a kikupálódott progresszív rock-őrültek. Ráadásul az idei Sziget búcsúzó, és egyben egyik legjobb buliját hozták össze a békazabálók, ahol a telitömött sátorban tényleg szó szerint a csillárról lógtak az emberek. Ha valaki ilyen és hasonló jelentekben akar tobzódni a meghitt ünnepek alatt, annak ajánlom karácsonyi ajándéknak a zenekar hamarosan megjelenő A Cross the Universe című turné DVD-jét. Egyébként meg egész egyszerűen Viva La France!

Bár nyilván elcsépelt és már egy korábbi írásban megemlítettem, de vannak olyan műfajok amiket akaratuk ellenére kényszerítenek bele ebbe a nagylemez-mizériába és ez a francia elektro is éppen ilyen. A Cross címre keresztelt Justice kiadvány is inkább jó számok gyűjteménye mint jó nagylemez.

A kétrészes Phantom pedig a jók közül is az egyik legjobb: nagyon magabiztos, erőteljes hangzás, karcos riffek, dübörgő ritmus. A szám az első Justice-single, a Waters of Nazareth vonalát viszi tovább, nekem jobban is tetszik, mint a rózsaszínnel kipingált D.A.N.C.E. Persze az a szám sem rossz (sőt), a Phantom viszont abszolút favorit: ahhoz képest, hogy mennyire erős és zúzós, mégis rengeteg érzelem szabadul fel hallgatásakor. Mi ez ha nem francia forradalom?

Artist:

Rammstein

Track:

Du Hast

Album:

Sehnsucht

Year:

1997

Ha az ember szereti a metált és nem akar a magyar társadalom leginkább lenézett egyedei közé tartozni, akkor erről csak háromszor is körülkémlelve beszél kizárólag a legjobb barátainak és nekik is csak suttogva. Ugyanis Magyarországon a metálosok köré tartoznak az Akela-pólós zokniszandálos rendszergazdákon kívül még a lepattant ötvenes dagadt alkoholisták és a már általános iskolában kiközösített lúzerek, akik fekete pólóval és szegecses övvel próbálják ellensúlyozni, hogy az élet csúnyán elbánt velük. Ezt persze nem is lehet csodálni, ha az ifjú rajongóknak olyan együttesek zenéjét kell bömböltetniük, mint az Ossián, a nemzeti rock vonulatról nem is beszélve (persze megértem, ha azt mondjátok, hogy semmilyen gyerekkori trauma nem jogosít fel európai embereket arra, hogy így nézzenek ki). Tehát Magyarországon a többség úgy gondolja, hogy metál = a fentebb leírt jelenséggel, ez pedig óriási tévhit.

Ennél nagyobb tévhit már csak az, hogy ha valaki katonás ritmusokra németül kiabál, az csakis náci lehet, de persze sok olyan nagypapát ismerek aki szerint csak a német himnuszra lehet jól menetelni és aki minden elsuhanó Mercedes után azt sóhajtozza, hogy „…és ezek vesztették el a háborút”, szóval ezt se lehet csodálni. A tagjait kizárólag az ex-keletnémet-blokkból delegáló Rammstein, saját zenéjét tanz-metallként árulja (egyes kultúrákban Neue Deutsche Härte néven is ismeretes), így nem csoda, ha egy Rammstein-koncerten időről időre az az érzése az embernek, hogy a következő szám a 99 Luftballons metálos átírata lesz. Koncertben egyébként Lindemannék különösen erősek, a színpadon robban minden, ami csak robbanhat és a lángszórót is használják bőszen a derék német legények és van még valami, ami egy koncertről sem hiányozhat: ez pedig a „Du Hast”

Mióta a szám szerepelt a Mátrixban, a zenei szerkesztők világszerte a „kemény” és „német” címkékkel ellátva helyezték zenei adatbázisukba, tehát ha a fenti két dolog egyikét akarják megjelentetni a vásznon (esetleg az ultimate lehetőség: mindkettőt egyszerre) jó eséllyel összefuthatunk a „Du Hasttal”, így szerepelt a How Hightól kezdve a CKY2K-n és a Gilmore Girlsön át egészen az Entourageig. A szám klasszikus NDH zenei alapokra építkezik, szól a torzított gitár, újra és újra előjön a szintifutam, Lindemann az ordításról a szinte suttogásig váltogatja a hangszínét, a ritmus pedig már majdnem technosnak mondható. De, ami végleg felteszi az i-re a koronát az a szintén Lindemann által jegyzett dalszöveg.

Ezen blog keretei között még sosem foglalkoztunk részletesen egy szám szövegével, de ezúttal nem bírtam magammal, úgyhogy a lehetőségekhez mérten visszafogott fordítás következik egy az irodalomról és a német nyelvről felhasználói ismeretekkel rendelkező egyéntől (gy.k: tőlem). A szöveg egyébként egy finoman szólva is érdekes megközelítése a német házassági eskünek:

Du (= te)

Du hast (= legjobban angolra tudom lefordítani: „you have”. De: gyakran megemlítik, hogy a „hast”-tal homofón „hasst” ugye „utál”-t jelent, tehát a sor így is értelmezhető: „te utálsz”)

Du hast mich (= „You have me/Te utálsz engem”)

Du hast mich

Du hast mich gefragt (itt már egyértelmű: „you have asked me”)

Du hast mich gefragt

Du hast mich gefragt und ich hab nichts gesagt (= „you have asked me and I have said nothing”)

Hogy milyen kérdésre nem válaszol a lírai én, nem derül ki, a szöveg maradék részéből azonban lehet rá következtetni. A szöveg maradék része ugyanis a német házassági eskünél elhangzó kérdéssel játszik, ami eredetileg így szól:

Willst du, bis der Tod euch scheidet, treu ihr sein für alle Tage? (= Fogadod, hogy ameddig a halál el nem választ örökké hűséges leszel hozzá?)

Ez is elhangzik a számban, a nyilvánvaló „igen” válasz helyett azonban a nagyon erős „nein!” (= nem) érkezik. A kérdésnek még két változata hangzik el, először így:

„Willst du, bis zum Tod, der scheide, sie lieben auch in schlechten Tagen?” (=Szeretni fogod a rossz napokon is?) A sornak azonban lehetséges egy másik értelmezése is: hiszen a „Scheide”-t mint főnév értelmezzük, akkor a fogadalom a „Scheide haláláig” szól. A Scheide pedig pinát jelent.

A másik változatban az utolsó három szó („für alle Tage”) marad le, így nagyjából „Hű leszel hozzá?- nak lehet fordítani.

Azt hiszem világos, hogy elég sok mindent bele lehet látni a szövegbe és ezt mindenkinek saját kreativitására bízom. Egy viszont biztos: a „Du Hast” baromi erős darab, már elsőre lesöpör, amikor meghallod és minél többször hallod, annál több mindent veszel észre benne. Masterpiece.

Társszerző megjegyzése:

Amikor -és ez gyakran van- meg akarom győzni az embereket, hogy a német könnyűzenei kultúra úgy szar ahogy van, akkor a nevetséges német hip-hop alakulatok és a Modern Talking mellett általában a Rammsteint hozom fel érveim alátámasztására. Viszont, ha az ember jobban meghallgatja ezt a számot, vagy egyéb szerzeményeket (Amerika, vagy a személyes kedvenc dagadt piromán Keine Lust), akkor rájön, hogy ez…igazából nem rossz. Egyedi hangzás, korrekt riffek, erő, igazából jó kis banda ez. Nem a metál magasiskolája, de annak ami: szintetizátoros táncikálós indusztriál metál az egyik legjobb. Persze van benne öncélú ál-tabudöntögetés is, de azt a balhét is el kell vinni valakinek, és ki más lenne avatottabb a szadomzochizmusban, kannibalizmusban, nekrofíliában, mint egy Kelet-Német metálbanda?

Artist:

Oasis

Track:

Don’t Look Back in Anger

Album:

(What’s the Story) Morning Glory ?

Year:

1995

1995-ben járunk a Britpop szárnyalásakor. Bár a Britpop csatáját elvesztették a Blur ellen (erről bővebben később), az év végére mégis megnyerték a háborút; a (What’s the Story) Morning Glory-nak köszönhetően manchesteri nagypofájú Beatles-majmolókból a színtér domináns stadionrock-bandájává vált az Oasis. Az album az elsőlemezes őstehetségekből egy pillanat alatt nemzetközi szupersztárokat csinált, Amerikában 4-szeres platina lett, az Egyesült Királyságban pedig minden idők 3. legnagyobb példányszámban eladott lemeze a mai napig (a Queen és a Beatles mögött) köszönhetően a mára a végtelenségig koptatott Wonderwallnak.

                Mégsem erről a számról írok, hanem az ötödik kislemez Don’t Look Back in Angerről. Sokan sokszor mondták, hogy a popzenében nincs új a nap alatt; már nem lehet semmi valóban újszerűt kitalálni, és sokan sokszor cáfoltak rá erre az állításra. Mégis kevés szám lett ilyen sikeres olyen kevés hozzáadott értékkel, mint ez (Q magazine minden idők 20. legjobb száma, NME minden idők 14. legnagyobb indie himnusza). Az együttes első Noel Gallagher által énekelt kislemeze Lennon Imagine-ét szemtelenül megidéző zongorafutammal indul, és a számban végig jelen vannak a kristálytiszta utalások John Lennon életére („trying to start a revolution from me bed, because they said the brains I had went to my head” egy az egyben idézet). E mellett ezt a számot is felírhatjuk azoknak a számoknak a listájára, amelyek refrénje - sőt itt még a verse is - Johann Pachelbel leghíresebb művét, a Kánon D-dúrban-t idézi meg.

                Ez viszont mind semmit sem von le az értékéből. Első hallgatásra élvezhető popdal ez, amit nem kín többször meghallgatni, angol botrányhős külvárosi munkásosztály-idolok, gitárszóló, a klipben 14 nő fehérben, piros Lennon-szemüveges Noel Gallagher, a medence közepén egy mesterséges szigeten doboló dobos…összességében minden mi szem-szájnak ingere.

Társszerző megjegyzése:

A híresztelésekkel ellentétben nem csak azért került bele ez a szám a válogatásba, hogy azok is találjanak valami ismerőset, akik csak a szomszéd budijából a szél által átfújt Blikk újságokból tájékozódnak a zenéről. Nem, ez valóban egy jó szám.
Társszerzőm már megénekelte, hogy mennyi mindenre utal, hány helyről lop, és ez kétségtelenül hozzájárul ahhoz, hogy ekkora sláger legyen belőle. Ami viszont még ezeken kívül is hozzájárul az az, hogy Gallagherék nagyon tehetséges zenészek, valamint az, hogy a számnak van rendes eleje, vége, közepe és egy kurva jó refrénje. És ha ezek megvannak akkor kit érdekel, hogy hogy kerül bele az a sor, hogy “so Sally can wait” .

Artist:

Pink Floyd

Track:

High Hopes

Album:

The Division Bell

Year:

1995

A ’90-es évek többek közt sok legendás együttes ilyen-olyan okból történő feloszlását is magával hozta. Ennek legsajnálatosabb és legnagyobb horderejű eseménye Freddie Mercury 1991-es halála volt. A Queen 1991-ben jött ki az instant slágereket is tartalmazó Innuedo-val, de ezután is stúdióba vonultak, és Freddie halála után évekkel kiadták az utolsó felvételeket tartalmazó Made in Heaven-t. Ezalatt egy másik poptörténelmet meghatározó legenda, a Pink Floyd már jópár éve a kiállhatatlan mester Roger Waters nélkül működött. David Gilmour irányítása alatt már egy szárnyaszegett együttes zenélt még mindig a legmagasabb színvonalon, amit olyan dalok mutatnak, mint a Learning to Fly, csak éppen Gilmour kis házikedvencei játszottak a színpadon Waters helyett. Mégis a zenekar még egyszer utoljára megrázta magát és hattyúdalának egy pályafutásukat összegző, és azzal azonos színvonalú darabot tettek le az asztalra. Ez lenne a High Hopes.

Szívem minden izomrostjával remélem, hogy a Pink Floydot nem kell senkinek sem bemutatnom. Már az első lemezüktől fogva a progresszív rock legnagyobbjai között emlegették őket, aztán írtak nagyzenekarra és kórusra hangszerelt műfajokon túlívelő zeneműveket, értelmezhetetlen koncept-dalokat, de kicsúszott a sokak által a könnyűzene történetének legjobb lemeze, a Dark Side of the Moon, vagy az én overall kedvenc lemezem, az Animals, de a kultikus The Wall is az ő produktumuk. Nem egyszerű emberek alkotják a zenekart, és nem könnyű a természetük, amit jónéhány életrajzi könyv örökít meg, de a külső szemlélő a jónéhány tagváltásból is leszűrheti, hogy Roger Waters és David Gilmour kétszer is megnézi, hogy kivel dolgoznak. Egymással biztos nem.

A dal olyan, mint a zenekar munkássága, egyszerűen mégis jól felépítetten indul, jó szöveg van a közepén pár édekes zenei megoldással, és a végén egy bombasztikus slide gitárszólóba torkollik, amiben az öregecskedő rocksztár még egyszer megmutatja, hogy képes a ’90-es években is sikereket elérni egy a csúcsát a ’70-es években elérő és sokáig fenntartó együttes. Persze nem lenne Pink Floyd, ha nem lennének ebben a dalban is harangok, akusztikus gitár és vonóskíséret, de még is a végén lévő szóló az, ami maradandóvá teszi ezt a darabot. Így a szám végére az a szájízem, hogy bármennyire melankolikus is a szám, mivel a Pink Floyd egész késői munkásságára ez a hangulat volt jellemző, összességében elképzelni se tudnék jobb lezárást egy legendás együttes pályafutásának.

Társszerző megjegyzése:

A legtöbb együttes, akiről szó esett eddig ezen blog hasábjain, inkább pályájuk első felében levő „fiatal” zenekarok voltak. A 90-es évek azonban nem csak az új stilusok felvirágzásáról szóltak, hanem nagy nevek leköszönéséről is: ez utóbbi megjelenítéséhez keresve se találhattunk volna jobb számot a High Hopesnál.

            A szám akarva-akaratlanul is összefoglalja annak a zenekarnak a történetét, amiről a legvadabb zenei berkekben is csak nagy hajlongások közepette lehet beszélni. Számomra ez Gilmour áldásos tevékenységének egyik csúcsa, nagyon el lett találva az egész úgy ahogy van. Szerintem ez egyértelműen méltó „lezárása” a Pink Floyd-érának, ebből a legavatatlanabb hallgató sem gondolhatja azt, hogy kapát-kaszát eldobva szaladtak szét a tagok, a gitárszóló meg annyira nagyon jó, hogy ha nagybetűkkel akarnám érzékeltetni, akkor kilógna az internetből.

Artist:

Basement Jaxx

Track:

Good Luck

Album:

Kish Kash

Year:

2003

A House stílus idehaza elég ellentétes megítélésű, ugyanis kábé senki se tudja valójában, hogy mi az, ami valószínűleg annak tudható be, hogy a rengeteg válfaja közül a honi dídzsék szinte csak és kizárólag a progresszív house újabb irányzatait játsszák, ami a világ egyik legunalmasabb stílusa (na jó, talán a 2step unalmasabb) és hosszú távon hallgathatatlan (aki kételkedik az hallgasson végig egy 2004 utáni Dave Seaman mixet). Az mindenesetre biztos, hogy a house baromi nagy utat tett meg a 80-as évek közepén a chicagoi négerek, latinok és melegek által megalkotott underground stílustól addig, hogy ma már minden második 30 évesnél fiatalabb budapesti fiú house zenei aláfestéssel próbálja csillapítani kangörcsét a Living Roomban. Szerencsére ebben a stílusban is vannak újítók, mint például a Da Mongoloids crew , akik időről időre felrázzák a house zene állóvizét és baromi ütős trackekkel rukkolnak elő és aminek tagjai között találjuk a Daft Punkot, Armand Van Heldent, DJ Sneaket és a cikk alanyául választott Basement Jaxxet is.

A Basement Jaxx egy brit house duó (Felix Buxton és Simon Ratcliffe alkotják), akik már évek óta valami egészen fantasztikusat művelnek. Akik világszerte összesen több, mint 300 millió dollárt fizettek, hogy megnézzék a Lara Croft: Tomb Raider című borzalmasan rossz 2001-es filmet azok a duót szinte biztos, hogy a „Where’s Your Head At”-tel azonosítják. Ez már onnan is látszik, hogy hiába adta elő a megasztáros Szabó Eszter az írás témájául választott „Good Luck”-ot (mondjuk tény, hogy szarul), mégis voltak olyan marhák, hogy odaírják, hogy Tomb Raider, pedig ez a szám nem szerepel a film soundtrackjén. (gy.k.: a „Where’s Your Head At” meg igen.) A Basement Jaxxben pedig az a kurva jó, hogy mindig tud újítani és mindig megtalálja a legjobb irányt: esetünkben előző albumukról a már emlegetett Tomb Raideres sláger vonalát követve alkották meg a Kish Kash névre keresztelt, 2005-ben Grammyt nyert albumot.

A Rooty (az előző lemezük) a Remedynél (az az előtti) sokkal poposabb hangzást hozott, rengeteg slágerrel. A Kish Kash-ben is van minden, ami a két brit figura bűvészdobozában található (hip-hop-tól kezdve, a chillouton, R&B-n át egészen a latinig), de előtérbe kerül a dalszerzői tehetség, és megjelennek olyan vendégművészek, mint a Nagy-Britanniában év albumának megfelelő Mercury-díjat elnyert Dizzee Rascal, az N’Syncből szabadult JC Chasez és Lisa Kekaula.

Utóbbi annyira nem ismert énekesnő, de annál tehetségesebb, és ő jegyzi a Good Luck hangsávját. Erről a northern soulos számról első hallgatásra nem biztos, hogy mindenkinek feltűnik, hogy ez egy szakítós szám, mégpedig a durvább fajtából. Az olyan sorok, mint a „And I’m glad so glad that I’m done with you/No more crying crying leaving me so black and blue” nem éppen felhőtlen kapcsolatról árulkodnak és a refrénben elhangzó „Good luck good luck/Good luck in your new bed/Enjoy your nightmares honey/When you’re resting your head” pedig már többet is sejtet, mint egy egyszerű szakítást, ezt pedig a klip tárja fel teljesen. Közben persze ne feledkezzünk el a zenéről sem, ami kurvára harmonizál Kekaula erős, szinte kiabálós énekével, így tényleg elhiszem, hogy kemény volt a szakítás, és hogy szeretné maga mögött hagyni az egészet. Ezt hangsúlyozza az erős basszus és ezt ezt szolgálják a határozott ütemek is.

Ez a szám serm volt éppen sikertelen, a US Hot Dance Club Play-en például egészen a második helyig kúszott, és ahogy a szám maga is sokszínű, elismerései is elég különböző helyekről érketek. Beválogatták például a Szakítópróba című romantikus komédiába, szerepelt az Appleseed névre keresztelt japán anime filmben, valamint ez volt a hivatalos introja a BBC 2004-es foci EB közvetítéseinek.

Mit mondhatnék még a Good Luckról? Mást talán nem is érdemes, a szám olyan ütős, hogy szerintem magáért beszél. Aki szereti a drum and bass-t és a remixeket, ezt esetleg még megnézheti, azzal az üzenettel együtt, hogy kurvára nem lesz dnb a Top 50-ben.

Társszerző megjegyzése:

Ugyebár ezt a számot a nagyéredmű magyar közönség alapvetően a Balaton Sound reklámjából ismeri, és mint olyan, ennek köszönhetően még a Where’s Your Head At-nél is ismertebb. A felett sem lehet elsiklani, hogy Lisa Kekaula jobban büntet, mint a hazai nehézsúlyú TNT a hasonló értelmű számában (már amennyiben egy TNT számban értelmet lehet/kell keresni). Így aki egy garantáltan pörgős számot akar, az legalább annyira jól szórakozik, mint akinek szimplán csak egy rendőrnő az álma.

Artist:

Fatboy Slim

Track:

Gangster Tripping

Album:

You’ve Come a Long Way

Year:

1998

A ’90-es évek egyértelműen elhozták az elektronikus zene egy új műfajának, a Big Beatnek a mennybemenetelét. A sample-ök használtának elterjedése egy teljesen más színt adott az addig unalmas és a popkultúrában mostohagyereknek tartott elektronikus zenének. A Big Beat zenészek bátran hasznosítottak újra klasszikus vagy modern rock, jazz és egyéb előadók számainak részeit, hogy azokat egy techno alapra tolva valami eddig teljesen ismeretlen hangzást hozzanak létre a vájtfülű marketingmenedzserek vagy sima zeneszeretők legnagyobb örömére. A műfaj elnevezését az azt tökélyre fejlesztő Norman Cook adta meg, és olyan angol úriemberek, mint ő, a Prodigy, vagy a Chemical Brothers tagjai az évtized egyik legnagyobb popkulturális vívmányává tették az elektronikus zenét…hmm mindennel ötvöző zenét.

            Az átlagos basszusgitárosból lett legendás DJ, a 100-nevű, de egyarcú Norman Cook 1997-ben keresztelkedett Fatboy Slim névre. A földi halandó számára felfoghatatlan lexikális popkulturális zeneismerettel és emellé társuló jóérzékkel rendelkező Cook barkácsolgatott, újrahasznosítgatott, kevergetett, próbálgatott: szorgalmasan csinálta a házifeladatot. Eddigre már a zenei világ háta mögött volt a Prodigy munkásságának java és a Chemical Brothers is bontogatta szárnyait. Fatboy is megirigyelte a vegyészkedést és kiadta első, még csak egyszerűen jó, Better Living Through Chemistry című lemezét. Na de ezután felgyorsultak a dolgok, mert hősünk rájött, hogy kicsit többet is be lehet itt vállalni, így a következő évre összeszorgoskodott még egy lemezrevaló dalt. A többi már történelem, a You’ve Come a Long Way, Baby a ’90-es évek egyik legidőtállóbb kazettája. A rongyosnál is rongyosabbra, mármár szakadtra játszott evolúciót kifigurázó klippes Right Here, Right Now az év egyik nagy slágere lett, és a ’60-as évek egyik klasszikus rockbandájától nyúlt vonósfutam a mai napig senki számára sem ismeretlen az autósműsorok háttérzenéjeként. A Rockafeller Skank, vagy ismerősebb magyar nevén a „fankszóbrader” sok tízezer magyar Buffalocsizmás diszkópatkány meghatározó zenei élménye, a Praise You pedig a mai napig legmaradandóbb, vagy inkább újrafelfedezett szám az albumról; a világon bárhol beleakadhatunk a rádió hallgatása közben, a hozzá Spike Jonze átszámítva kb. 100 000 forintból készített (a java a szereplők ebédjére és egy új magnóra ment el) video a mai napig megdönthetetlen kultusznak örvend a táncostársadalmon belül.

            De nem ezekért a dalokért gyűltünk itt össze, hanem a kazi negyedik száma, a Gangster Tripping miatt. A dal összegzi a Big Beat összes báját, rezesbanda, hip-hop éneklés, fuvola, gitár-riff, mindez egymásra rakva, loopokba szedve, rendes dobbal, basszussal. Félúton egyszer csak átvált a szám egy kis elektronikus raggae-be anélkül, hogy az előzőekből bármit is elhagyna, majd vissza. Fatboy Slim gyűjtögető életformájába teljesen beleférnek az ismeretlen angol MC-től származó gengszterrap felszólítások ugyanannyira, mint a klasszikus soulénekesnőtől, Ann Robinsontól nyúlt szaxofonszólam, miért is ne lehetne összehozni a kettőt?! És ha már ezek ilyen jól megvannak egymással, akkor miért is ne rakjunk még rá 10 további réteget, 5 átvezetést és szedjük szét ezt az egészet bármelyik DJ számára szakmai alap effektekkel?! És ha már ezt mind megtettük, kérjük meg Roman Coppolát, hogy rendezzen nekünk nagysebességű kamerával egy videót, aminek forgatókönyve abból áll, hogy „Robbantsunk fell cuccokat”. Nos, ha be akarunk kerülni az 50 előadó közé, akit látni kell, mielőtt az ember meghal, akkor az a minimum, hogy az élő koncertet így készítsük elő a lemezen.

Társszerző megjegyzése:

Fatboy Slim, akinek Funk Soul Brother néven emlegetett számát becslések szerint több, mint másfélmilliószor játszották Magyarországon, egy kurva jó DJ. Pontosan azt csinálja és úgy, amit minden hasonló műfajt művelőnek kéne: kivesz, elvesz, átvesz, vág, alapot rak, játszik. Ebbe még a magyar dídzsék is viszonylag jó százalékkal nyúltak bele már évekkel ezelelőtt is, így sikerült sok Ádámnak, Zsoltnak, Barbarának és Beának relatíve jó zenével elveszteni tánczene-szüzességüket.

A Gangster Tripping, aminek klipje már kisgyerekként is lenyűgözött (hát az milyen rohadt nagy  királyság már, hogy csak ezért szétbasznak egy házat.) számomra egy szóval jellemezhető: laza. A szám baromi sok részből van ezért összetett, sokszínű, viszont olyan jól meg van komponálva és olyan természetesen követik egymást a szaxofonszólamok és a hip-hop betétek, hogy észre se vesszük és egyszer csak bólogatni kezd a fej és dobogni kezd a láb. Nem is kertelek: a Gangster Trippin egy baromi jó bulizene, nem véletlen, hogy a kicsit időzavarban levő magyar dídzsék a leghardcoreabb partyn is fel tudják tenni ezt, ha ki akarják nyalni a közönség seggét.

(P.S. : Nekem volt hozzá szerencsém élőben is, és tudjátok meg hogy Norman még 45 évesen is az egyik legnagyobb király)

Artist:

Say Hi to Your Mom

Track:

Blah Blah Blah

Album:

Impeccable Blahs

Year:

2006

Azt hiszem maximális nyugalommal mondhatom, hogy a Say hi to your mom Magyarországon lényegében teljesen ismeretlen, (magam is tök véletlenül akadtam rá a hálón) mégis amikor először meghallottam, azt éreztem, hogy „Ezt kerestem”. A SHTYM ugyanis tipikus szobazene, ami nem csak arra utal, hogy a nagy részét egy new yorki szobában veszik fel, hanem, hogy az ideális hely a hallgatására egy szoba, ahol az ember egyedül lehet.

Korábbi lemezeiket előszeretettel nevezték pezsgőnek, mint az Interpol vagy a Strokes, szintipoposnak, mint Gary Numan és egy kicsit Belle and Sebastianosnak is. A B&S sóvárgó melankoliája az általam tárgyalni kívánt albumot is áthatja, ennek viszont speciális oka van. A frontember Eric Elbogen ugyanis azt állítja, hogy megfenyegették a vámpírok, ha nem ír róluk egy lemezt úgyhogy meg is írta az Impeccable Blahs c. lemezt ami gyakorlatilag elejétől a végéig a vámpírokról szól. Az album pedig marha jó, elég minimalista, de tele van szintivel és végig ott van Elbogen halk, suttogó éneke meg a hülye szövegei. Az anyag tényleg nem egy nagy bulizene, viszont azért (is) kurva jó, mert hangulattól függően többféleképpen is lehet érteni az üzenetet, amit közvetít. És itt át is térnék az általam választott számra.

A Blah Blah Blah egy baszott jó szám. A zenéje elég minimal: a dob meg a basszus mindenképpen, a szinti meg olyan, mint ha egy 30 éves Nintendo játékból szedték volna ki, együtt mégis marha jól szólnak. Az énekről már beszéltem, nos, itt hallhatjátok, hogy mire gondoltam: nekem most ahogy hallgatom az az érzésem, mint ha egyenesen hozzám (hallgatóhoz) beszélne, de akiből mást vált ki, orvosi igazolást mellékelve azt is elfogadom. Ez pedig áthatja az egész számot ezért az ember nem kapcsolja ki a szám felénél, mert minél tovább benne akar maradni ebben a hangulatban.

Ami elég fura egy olyan számnál, ahol a szöveg legnagyobb részét az „I am gonna drink your blood” teszi ki, ami egy szerelmes számnál már magában is elég érdekes. A Blah Blah Blah ugyanis szerelmes szám, mégpedig nem is akármilyen. (házi feladat: „Értelmezhető-e a vérivás a szerelem allegóriájaként? Válaszát indokolja!”) A lírai én (aki ugye vámpír) áldozatául egy fiatal leányzót szemelt ki, aki szerint szépek a madarak és napi nyolc órát szokott aludni, de szerelme minden bizonnyal plátói marad, hiszen a refrén mindig „I am gonna” marad. Mondjuk mindez nem is csoda, ha ilyen szöveggel próbál meg csajozni, hogy:

Just breathe, and mouth “goodbye.”
If you want, I’ll give you eternal life.
Well, not so much life,
but have you ever seen a good zombie movie?
Well, like that, but you’ll be smarter
and you’ll stay twenty-three.

Nem tudom, hogy a lányokat mennyire lehet leszólítani olyan szöveggel, hogy látott-e már jó zombifilmet, de érdekesnek mindenképpen érdekes (egy vámpírtól meg főleg megbocsátható).

Bár tény, hogy vámpíros témában legtöbbször olyan szánalmas stílusok művelői alkotnak, mint a goth (ezzel kapcsolatban természetesen kötelező a South Park legújabb része), de ez a szám úgy ahogy van nagyon el van találva. Úgyhogy ha a Buffy a vámpírok réme és a Star Trek ilyen hatással van a zenészekre, akkor azt hiszem át kell értékelnem az ezekhez való viszonyomat. Elbogen pedig nem csak dalszövegben erős (pedig abban nagyon), hanem a zeneiparral kapcsolatban is megvan a véleménye, ami akár a blogunk mottója is lehetne: „Just because you saw Almost Famous and read Spin, doesn’t mean you have a degree in music-industry-ology.” És milyen igaz.

Társszerző megjegyzése:

Valamiért manapság reneszánszukat élik a vámpírok, aminek csúcspontja egyértelműen az, hogy a popkulturális trendekben mérvadó South Park is külön részt szentelt a témának. De ugyanígy mondhatnám az év egyik legjobb lemezét összedobáló aktuálisan az óceánon túl eléggé felkapott Vampire Weekend zenekart, vagy az Arctic Monkeys „Perhaps Vampires is a Bit Strong But…” című számát, de az anyaboldogítók lemeze is ennek a trendnek a szülötte.

Másrészt az is külön tanulmány, ahogy John Elbogen a Thom Yorke-i úton („I’m gonna eat you alive”,”You’ll burn in hell for what your dirty mind is thinking”,… ) járva tökélyre viszi az „I am gonna drink your blood” jellegű sorok szimpatikus módon történő kiejtését.